Amióta anyát elkísértem valami délutáni őrületre, azóta azt hiszem, kicsit rosszabbul vagyok.Már akkor éreztük, hogy innen gyorsan menni kéne, amikor amolyan ráhangolódásként táncolva kellett meditálni. Önmagában is bizarr a csoportos meditáció, avagy olyasminek a társasági gyakorolása, ami kifejezetten magányos tevékenység. De hogy ezt anyámmal, és táncolva, ráadásul noxra, óigen, hát szóval itt már azért feltört belőlem néha valami horkanásféle hang, segélykérőn néztem anyámra, aki nemigen mert visszanézni rám, dehát egyszer van egy évben születésnapja. Ha neki ez kell...Szeretnék szórakoztató szemelvényeket (micsoda gyönyörű alliterálás ez, remélem, figyeltek!) nyújtani most nektek arról, hogy mit tudtam meg a bivaly évéről, az angyalokról és más praktikusságokról, de ha megijedek, akkor sajnos leblokkolok kérem, ez van, már többször mentett meg a sors, vagy épp az aktuális pasi keze életveszélyes helyzetektől, utólag ezt is annak titulálom. Nézzétek tehát el nekem.De különben sem erről akarok írni, hanem a kineziológiai mellékvágányról, ami egy rejtett szobában zajlott, és egészen más okból volt rémisztő, és nox sem szólt. Nem sokat tudok erről a dologról, komoly nehézségeim vannak minden ezoterikus jellegű téma befogadásával kapcsolatban, még akkor is, ha netán pont ez hozná az oly' régóta áhított megnyugvást, lelki békét, miegymást. Felszínes ismereteim mégis olyasmiről szóltak ezidáig, hogy ez valamiféle oldás, tehát elméletileg nem más, mint maga a felszabadító erő és megtisztulás, vagy mi.Hát nem tudom. Amióta anyát elkísértem erre a délutáni őrületre, azóta azt hiszem, én mégis azért kicsit rosszabbul vagyok. Mert cseppet sem hatott felszabadítóan rám, hogy felismertették velem, hogyaszongya: olyannyira elégedetlen vagyok magammal, hogy konkrétan nem is szeretem magamat; olyannyira nem tudok megbocsátani magamnak, hogy ez csak még több önmagammal szembeni elégedetlenséget szül; olyannyira megfelelni vágyom, hogy a saját érdekeimet már szinte magam sem ismerem fel, és még sorolhatnám, de nem teszem.A felszabadítás elmaradt, jönnek helyette a bénító gondolatok.Hogy mi van, ha tényleg nem tudom megbocsátani a konokságom, a megfelelni vágyásom, a mániákus halogatásaim, az önfejűségem, a rögeszméimet, a meneküléseket, a mittudoménmit, a bármiket, az akármiket.És azóta nincs menekvés. Jobb szeretek strucc lenni én néha. Nem elemezni tévedéseket, nem kutatni okokat, nem gondolni arra, hogy miért nem köszöntem vissza, miért tűntem el, miért töltött el félelemmel egy csomag kis híján a kilincsemen landoló gyógytea. Sorolhatnám.Szóval amióta anyát elkísértem (akit mellesleg feloldozok, ő sem tudta, mire vállalkozik, téved néha az ember, még ha olyan értelmes és csodálatos lényről is van szó, mint ő), azóta valahogy mégis kicsit rosszabbul vagyok.És a homokomat akarom megint, hogy visszadugjam bele a fejemet.