
van egy szitu , amit az ember visszasír , mert a felhőtlenséget jelenti.
az az , amikor nem nekem kell döntenem.
amikor van aki eldöntse helyettem , hogy ki és mi a jó, ki és mi a rossz.
nem kell tennem semmit , csak élvezni a problémamentes helyzetet.
ki van jelölve az utam , kivel , mivel , hogy , no gondolkodás , nincs rajtam függő eldöntendő, csak a napi feladataim , utána a kifestőfüzet , meg a nyalóka , hinta a játszótéren a többiekkel akikre apu odafigyel , gondosan kiválasztva ki felel meg nekem és neki , ezzel biztosítva a mi jó kedvünket .
idővel ez felnő a képregény-fagyi-mozi szintig is , akár .
eltart ez ovitól majd a középiskola végéig.
addig apu megmondja mit kell tennem.
ma már én lettem aki megmondja , de csak a gyerekeimnek és nekik is csak addig míg fel nem nőnek . de lehet hamarabb , amíg észre nem veszem , hogy nem az én hiányaim , szórakozásom, ízlésem és stílusom szerint kell élniük , mert ezzel elveszem tőlük az önálló individuummá válás lehetőségét , bár tudnám arra irányítani őket . valószínűleg azért velük teszem , mert vannak és mert fontosságuk minden más elé helyezi őket. ezért kell példát mutatnom nekik , ha nem is mindig sikerül . azt gondolom a másik szülőnek néha jobban megy.
nekem meg már senki nem mondja .
sajnos és hál' istennek.
ettől leszek felnőtt .
van aki sose lesz az .
irigylendő (?) .